Kell-e öntudatosnak lennünk pókerezés közben?

Vajon fontosabb, hogy elkerüljük, hogy halnak vagy idiótának nézzenek minket, mint hogy egyszerűen csak a saját dolgainkat csináljuk időnként? A felszínes, imázstudatos világban élve gyakran arra kényszerülünk, hogy a külsőségeket és mások megítélését helyezzük előtérbe, sőt néha még azt is megengedjük, hogy ezek a dolgok határozzanak meg minket. Ez beszivárgott a pókerbe, sok játékost megakadályozva abban, hogy bizonyos játékokat megtegyen, mert nem ez az elfogadott viselkedés; úgy kritizálnak, mintha nem lenne jogunk arra, hogy a saját fizetett zsetonjainkat úgy használjuk, ahogyan szeretnénk.

Ha például a limpinget vesszük példának, szinte pókerbűnnek számít, ha “csak” megadjuk, mintha rossz szolgálatot tennénk az asztal többi tagjának azzal, hogy nem tartjuk be az előre megírt forgatókönyvet. A kortárs játék gyakran szégyent hoz ránk bizonyos akciókkal kapcsolatban, mert félünk attól, hogy ostobának tűnünk, és hagyjuk, hogy a lehetséges szégyenérzet beszivárogjon a döntéshozatali folyamatunkba. Ez sajnálatos, különösen az online pókerben, ahol az emberek annyira öntudatosak tudnak lenni, hogy nem mernek belemenni egy leosztásba az uralkodó elmélet és konvenciók ellenében, félve a chatboxban történő nevetségessé válástól!

Az online pókernek, ahol az anonimitást ki kell használni, ostoba álneveket kell használni, és a játék láthatatlanul (néha még az alsóneműnkben is!) zajlik, menedéket kellene nyújtania az ilyen nyomás alól. Amikor azonban ez a forgatókönyv átkerül az élő játékra, ahol a játékosok fizikailag is jelen vannak az ellenfeleikkel, és vizsgálják őket, a megfelelési kényszer felerősödik. A tapasztalatlan játékosok első látogatásuk alkalmával egy valódi pókerteremben gyakran nem mernek egy zsetont sem feltenni egy prémium kéz nélkül, védekező bizonyítékként. A fizikai helyszínen és online egyaránt játszóknak észre kell venniük, hogy az online megkísérelt spekulatív játékokra élő helyzetben álmukban sem gondolnának.

Ennek ellenére a félelem nem szabad, hogy visszatartson minket attól, hogy a saját dolgunkat tegyük. Nem szabadna számítania, hogy mások mit gondolnak a különböző játékkísérleteinkről. Ha a cut-offban 72o-val flop előtt reraisingolunk, majd meg kell mutatnunk a kezünket, akkor az ellenfelek azt a téves benyomást keltik, hogy tanácstalanok vagyunk, vagy bármilyen kezet kijátszunk – fantasztikus! Az ilyen megtévesztés később előnyös lehet.

Az aranyszabályokból, irányelvekből, esélyekből, tanulmányokból, stratégiák átvételéből, a Game Theory Optimal (GTO) pókerrel és más fejlett metajáték-elméletekkel való megismerkedés elengedhetetlen. De ezeknek általános játékemlékeztetőként kell szolgálniuk, nem pedig beszűkíteni pókerképességeinket. Néha az árral szemben menni, valami szokatlant csinálni hasznos lehet, ami az ellenfelek destabilizálását szolgálja, és metaforikus kulcsot dob a stratégiájukba.

Az, hogy hajlandóak vagyunk saját magunknak gondolkodni ahelyett, hogy szigorúan ragaszkodnánk a “helyes” kezekhez, időzítésekhez vagy pozíciókhoz, önmagában is értékes. Az irányelveknek irányítaniuk kell, nem pedig diktálniuk a cselekedeteinket. A póker a maga összetettségében nem egyszerűsíthető le pusztán a játékosok kezében lévő lapokra és azok relatív pozícióira. Ha ez így lenne, akkor a póker elsajátítása csupán az esélyek és a pozíciós fogalmak megértését jelentené. Ezeket az alapelveket tiszteletben kell tartani és meg kell érteni, de nem olyan mértékben, hogy megfojtsák a kreativitást vagy a kivételeket, ha indokoltnak tartjuk. Míg egyesek a hagyományos korlátok közé szorítják magukat, mások pedig tudatosan kilépnek belőlük, a legjobb megközelítés talán azt kérdezi: “milyen doboz?”…